A koronavírus-járvány miatti összezártság a nők társadalmi helyzetének romlása mellett (nem tudnak visszamenni dolgozni, felfüggesztették a tanulmányaikat és sokkal több otthoni munkát végeznek) a családon belüli agresszió növekedését is magával hozta. A II. Kerületi Önkormányzat az Átriummal és a Friedrich-Ebert-Stiftung Budapest irodájával együttműködve a Nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja kapcsán beszélgetést szervezett a Védett tér elnevezésű programsorozatban Kerülj képbe! - Válaszd a segítséget! címmel.
A beszélgetést ezúttal is Veiszer Alinda vezette, partnerei Hadas Kriszta szerkesztő-riporter, Kovács Bálint, a HVG újságírója, Mérő Vera, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene mozgalom alapítója és Péterfy-Novák Éva író voltak.
Az online találkozót az előző öt alkalomhoz hasonlóan ezúttal is Őrsi Gergely polgármester vezette be, felidézve az előző alkalmak témáit, amelyeket közel húszezren kísértek figyelemmel. A november 25-i világnap apropóján a polgármester elmondta, hogy Magyarországon a legóvatosabb becslések alapján is minden héten meghal egy nő családon belüli erőszak következtében. Sajnos a II. kerület sem kivétel, itt is történtek, történnek hasonló tragikus esetek. Európai és hazai adatok alapján minden ötödik nő van kitéve partnere lelki és/vagy fizikai bántalmazásának, ez Magyarországon közel félmillió nőt érint, és ugyanennyi férfi elkövetőt jelent. - Nincs mentség az erőszakra – hangsúlyozta Őrsi Gergely – úgy tudunk segíteni, ha nem hibáztatjuk az áldozatokat.
1981 óta emlékeznek meg november 25-én az erőszak áldozatául esett nőkről, de csak 1999 óta lett hivatalosan is világnap az ősz végi dátum. Veiszer Alinda felidézte, hogy 1960-ban ezen a napon Trujillo, dominikai diktátor parancsára ölték meg a Mirabal nővéreket. A „Pillangók”-nak is nevezett három testvér ellenezte a diktátor politikai nézeteit, börtönben is ültek. Trujillo személyes gyűlöletet is táplált a középső lány, Minerva ellen, mert az korábban visszautasította közeledését. Minerva akkor négyéves lánya ma politikus, az ő szavait idézve indult a beszélgetés: „Egy társadalmat nem nevezhetünk demokratikusnak, ha eltűri, hogy a nőket bántalmazzák és meggyilkolják. Ráadásul pont azokban a közegekben, ahol a legvédettebbnek kellene lenniük: az otthonukban, a közvetlen családi vagy ismerősi körükben”.
Péterfy-Novák Éva szerint a nők védelmezik a családot és a szégyellik a történteket, nem beszélnek az őket ért bántalmazásokról, ezért valószínűleg sokkal magasabb az érintettek száma. Beszámolt egy ’81-ben történt esetről, amelynek jegyzőkönyvében minden sor az áldozathibáztatásról szól. Mint mondta, azóta sokat javult a helyzet, de közel sem olyan, mint Európa sok más országában. Amíg politikusok szájából elhangozhat, hogy többet kéne szülni, akkor kevesebb pofon csattanna el, addig egyértelmű, hogy a nők nem érezhetik úgy, hogy az állam vagy a szociális háló biztonságot nyújt. Úgy vélte, hogy a nők a saját választásuk kudarcát szégyellik, és ezen csak az érintett tud majd továbblépni, ezt se sürgetéssel se meggyőzéssel nem lehet befolyásolni.
Hadas Kriszta szerint a verbális erőszak éppen olyan romboló és káros, mint a fizikai. Teljesen leépül az önértékelés és önbizalom, ami gyakran gazdasági függéssel is együttjár, és ilyenkor szinte lehetetlen kilépni a kapcsolatból. Jellemzőnek nevezte azt is, hogy az áldozat akár évekig nem tudja magáról, hogy ő áldozat, nem veszi észre a sorozatos megaláztatást, magát okolja és igyekszik megfelelni a „főnöknek”.
A nők elleni bántalmazás nem választható el a gyermekek elleni erőszaktól – fűzte hozzá a riporter. Minden családon belüli fizikai vagy lelki bántalmazás a gyerekeket is érinti, még ha a szülők igyekeznek is előtte titkolni, és sajnos sok esetben az ilyen szülőkkel nevelkedő gyermekből is bántalmazó felnőtt lesz. Megemlítette a sajtó felelősségét is, mint mondta, riportjainál sokszor borotvaélen táncol, hogy mit szabad és mit nem kimondani a gyermek érdekében.
Még ha nem is a gyermekre irányul az erőszak, az ilyen légkör jogilag kiskorú veszélyeztetésének minősül, mondta Mérő Vera. Még ha a bántalmazót el is ítélik, azt már nem vizsgálják meg, hogy utána jár-e még neki a kapcsolattartás joga, holott a gyereknek a bántalmazó szülővel eltöltött idő további súlyos, sokszor feldolgozhatatlan traumát okoz.
Ott kezdődik az erőszak, ahol a másik ember integritása sérül – állította a nőjogi aktivista, és hozzáfűzte, kívülről gyakran nehezen lehet megítélni, hogy valaki áldozat-e, hiszen az érintett sincs sokszor ennek tudatában, és ha mégis, az előbb említett szégyen miatt ezt ügyesen leplezi.
Kovács Bálint az isztambuli egyezmény (az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról) kapcsán elmondta, hogy az egyezményt nem aláírni gesztus-értékű, azt üzeni: nekünk, az államnak, ennél fontosabb dolgunk is van, például megállítani Brüsszelt vagy a gender-lobbit. Az újságíró felidézett egy olyan esetet is, amikor egy színházon belül történt zaklatás, amit ő megírt, de egy állítólagos vizsgálaton kívül, amelynek során az áldozatot meg sem keresték, nem történt semmi.
Az újságíró azt tanácsolja a zaklatást elszenvedőknek, hogy merjenek beszélni róla, és a többiek, a közjó érdekében hozzák nyilvánosságra történetüket. Tapasztalatai szerint az áldozatok nem adják a nevüket egy ilyen történethez, mert úgy érzik, nem tudnak jól kijönni belőle. A Nem tehetsz róla, tehetsz ellene mozgalomhoz özönlenek a bántalmazásról szóló, ám név nélküli történetek – erősítette meg Mérő Vera.
Szó esett a színházi világban zajló történésekről is, amit szintén a hatalommal való visszaélés jellemez, akárcsak a többi zaklatást a családon belül vagy bármelyik munkahelyen, ahol hierarchia van.
A beszélgetés konklúzióját Veiszer Alinda fogalmazta meg: nem lehet megmenti azt, aki nem akarja magát megmenteni. Egy dolgot tehetünk: támogatjuk az áldozatot azzal, hogy felkínáljuk a segítségünket.