Az eltűnt vízivárosi temető nyomában

A legtöbben biztosan nem tudják, hogy amikor a Kútvölgyi úton autóznak felfelé, vagy éppen a Szilágy Erzsébet fasorban suhanó villamos ablakából nézik az őszülő hegyoldalt, egy régi temető fölött vagy mellett haladnak el. Több mint száz évig működött itt az úgynevezett vízivárosi temető.

Buda visszafoglalása után, a XVII. század végén, a XVIII. század elején lassan, de biztosan növekedésnek indult a lakosság száma. És ahol több lesz a polgár, ott idővel nagyobb temetőkre is szükség van. Mi több, a felvilágosodás hozta új rendelkezések – és egyúttal a ki-kiújuló pestisjárványok keserű tapasztalatai – nyomán a temetők helye ezúttal már nem a középkorban megszokott módon a templomok körül volt, hanem a lakott területen kívül kellett kijelölni őket. Persze, éppen a dinamikus növekedés e tekintetben sok bosszúságot okozott Pesten és Budán: a város rendre elérte és körbefonta az újonnan, néhány évtizeddel korábban kijelölt temetőket.

Az 1700-as évek végén tehát Budának újabb temetőre volt szüksége, mert a korábbi városmajori már szűkösnek bizonyult. 1785-ben a Vár, a Víziváros és az Országút lakossága számára megnyitották a mai Kútvölgyi lejtő–Szilágyi Erzsébet fasor–Virányos út között háromszögben fekvő vízivárosi temetőt. Az októberben felszentelt temető 15 holdnyi területét a keresztény vallásfelekezetek közösen használták, a zsidóknak pedig egy külön részt kerítettek el mellette, a mai Kútvölgyi út–Virányos út találkozásától északnyugatra.

Egy pillanatra megakadhatunk a temető nevén: miért vízivárosi? Hisz a Víziváros éppenséggel nem itt van, hanem a budai Vár alatt, a Duna partján. Az elnevezés oka az volt, hogy korábban valóban a Vízivárosban, a Medve utcában működött egy temető (a mai iskola helyén), amit 1740-ben nyitottak meg, miután a Kapás utca környékén addig működő sírkert a pestisjárvány következtében betelt. Azután, a fentebb jelzett okok miatt ennek „költöznie” kellett alig húsz év múltán a Városmajorba, onnan pedig újabb 25 év után a Kútvölgy aljába – nevét hozta magával mindvégig. Később, még a XX. században is mindig „vízivárosiként” emlegették.

A vízivárosi temetőn kívül temették el az 1795 májusában a Vérmezőn kivégzett Martinovics Ignácot és társait is. Mivel az elföldelés titokban történt, holttestüket csak jóval később, alapos kutatás után, 1914-ben találták meg.

Az új vízivárosi polgári temető egy részébe helyezték át 1797-ben a mai Déli pályaudvar helyén fekvő katonai temetőt is, ismételten a már jelzett okok miatt: a város növekedése valóban dinamikus volt, az élők követelték a halottak helyét. Az új katonai temetőnek sok híres halottja volt. Például itt temették el Hentzi altábornagyot és az 1848–49-es szabadságharc alatt elesett osztrák katonákat. „Hentzi a május 22-ikéről 23-ikére hajló éjjel 1 óra tájban halt meg kapott sebe következtében s 24-én Alnoch ezredessel együtt közönséges paraszt szekéren a budai temetőbe vitetett, ahol egészen csendben elhantolták őket” – írja róla Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című könyvében.

A vízivárosi temetőbe temetkeztek a reformkor budai nagyjai, így például Vásárhelyi Pál, a folyamszabályozások vezetője, Vörösmarty leányai (Terézia és Erzsébet) vagy Laszlovszky József városi tanácsnok, akinek nevét a Laszlovszky-major kapcsán ismerhetjük. Több művészileg is értékes alkotás volt a temetőben, például Ybl Miklós is tervezett ide síremléket a tehetős Gerliczy Vincének (ezt megmentették az enyészettől, ma a Fiumei úti sírkertben látható). Itt feküdtek Verseghy Ferenc, a papköltő hamvai is, amit a temető felszámolása után szülővárosában, Szolnokon helyeztek örök nyugalomra.

A vízivárosi temetőt lényegében 1885-ig használták. Ugyanakkor a főváros kimondta, hogy kivételes esetekben tovább is lehet temetkezni benne, így véglegesen csak 1930 elején szűnt meg. „Van egy rendelkezés – írta Az Ujság lírai tollú szerzője 1933 nyarán – talán törvénybe is van iktatva, melynek alapján a temető, ha nagyon megöregszik: megszűnik a halál kertje lenni. És az élet világát varázsolják a helyébe, az életét, mely sosem szűnik meg, hála Istennek, mely megy tovább, akár édes, akár keserű, akár borús, akár derűs, akár akarjuk, akár nem.” Az újságban arról számoltak be, hogy éppen számolják fel a sírokat, halomba rakva a régi – javarészt német feliratos – sírköveket, kivágva a százados fákat: ekkor készült el az egykori temetőterületet kettészelő széles Kútvölgyi út. Hegy felőli oldala csakhamar be is épült, a villamos felé eső rész azonban ma is nagyrészt erdős, zöld, fallal elzárt honvédségi terület. A temető emlékét ma már leginkább csak a nagyra nőtt fák és a régi fényképek őrzik.

Budai Polgár - Viczián Zsófia